Sok kérdés érkezik hozzám, manapság, miért vállaltam 2002-ben képviselőjelöltséget a MIÉP színeiben. Nem féltem a helyem, az egzisztenciám? Nem tartok attól, hogy kiközösít a társadalom, mely perifériára szorította a MIÉP gondolkodásához hasonló radikális eszmeiséget nem félek, hogy engem is persona non grata-vá nyilvánít majd? Az őszinte érdeklődéstől a kárörvendésig, minden érzelem s gyakran nagymértékű rosszindulat is érezhető ezekben a kíváncsi szavakban, de mégsem tudnak még megingatni sem.

Hitvallásom a következő:

A kijelentés első felét nem kell magyarázni, bár a teljes életet, csak kevesen ismerik a világon, az Istennel és a világgal való megbékélést, a küzdő, mégis elfogadó mentalitást, a világ szépségének, megismerésére, önfeledt élvezetére való képességet, csak az Isteni Kegyelmet valóban megtapasztaló emberek vallhatják életük különleges, kizárólagos ajándékának.

A Talentum kifejezés azonban sokak számára, úgy érzem, magyarázatra szorul. Van Jézusnak egy példázata a Bibliában a tálentumokról, melyben egy „ember” mielőtt elmegy otthonról, három szolgájára bízza vagyonának különböző mértékű részeit, melyeket a kor fizetőeszközében a talentumokban adja meg a Biblia. Ez a kifejezés ültetődött át a köznyelvbe, mint a tehetség egyfajta megnevezése. Számomra és általában a keresztyén emberek számára azonban a tálentum ennél, többet, a teremtési és az élet által adott lehetőségek összességét. Röviden, mindenem, amim van az Istentől kapott ajándék számomra, melyet kötelességem kamatoztatni, gyarapítani Isten dicsőségére.

Itt talán abba is hagyhatnám az okfejtést, annyira nyilván való a fent leírtakból következő hitvallás: Nem félek, Isten kezében vagyok!

Folytatnom kell azonban ezt a gondolatsort, épp a fent leírtak szellemében, hisz a legfontosabb tálentum, maga a félelem hiánya. Ebből fakad, minden cselekedetem, nem féltem önmagam, csak az ügyet a tálentumok gyarapításának ügyét. Mondhatnám úgy is: jobban félek attól, hogy nem szolgálom az Isten ügyét megfelelően, - felhasználva a rám bízott tálentumokat -, mint attól, hogy az én kegyelmes és könyörülő Uramat szolgálva bármi veszedelem ér.

Hiszem, „hogy mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”. Ebből adódóan lelkiismereti kötelességem az, hogy az általa, számomra elrendelt úton, rezzenéstelenül, és aggodalmaskodás nélkül járjak, nem a nehézségekre, kényelmetlenségekre, hanem a feladat, nagyságára, sok esetben szentségére figyeljek.

Bocsássatok meg emberek, míg Istenre tekintek, nem tudtok befolyásolni engem! Nem tudok emberi akaratoknak engedelmeskedni, amíg Isten más feladatokra hív. Nem tudok, sem a világi hatalmaknak, sem másnak behódolni, ha a Mi Urunk tőlem mást akar.

Tudom, irányítani azt a legegyszerűbb, aki elfogadja, mindig, mindenben a felette állók utasításait. Tudom egyházat és országot is, kormányozni kell, de van helyzet és van idő, amikor Isten az egyén helytállása által kívánja kinyilvánítani akaratát. Sokak, főleg az irányító apparátusok tagjai azonban nehezen fogadják el ezt, hisz nehéz elfogadni van olyan, amikor a másiktól az Isten mást akar. Az elhívás és az elhivatás is egyéni mindannyiunktól mást akar az Úr! Néha azt, hogy ellenfelek legyünk! Néha hogy harcostársak.

Mindenki azonban csak a saját elhívását ismerheti, azt kell, hogy deklarálja, képviselje, odaszánva, feláldozva is érte önmagát. Nem ítélhetem el a másikat azért, mert másként lát, másként hisz, másként cselekszik, de köteles vagyok sikeres munkám érdekében keresni, gyűjteni a hasonló elhívatásúakat. Ugyanakkor, köteles vagyok tudomásul venni, hogy céljaim eléréséhez küzdelmeken keresztül vezet az út. Az ellenfél pedig gyakran egy másik ember, talán olyan, aki Istentől más elhívást kapott. Esetleg tagadja, magát az Urat és az Ő munkáját a hitet az életet. Hozzáállásomat az kell, hogy meghatározza, a másik mennyire veszélyezteti e világban az Isten ügyét.

Mint hívő és gondolkodó ember, s akinek az élet nem ad más lehetőséget, kénytelen vagyok politizálni, képviselni a világban Isten egyházának ügyét, a politika eszközével is. „Uralkodjatok…” mondja az Úr, e helyett az ember rabszolgája lett az őt körül vevő világnak, „Szeresd az Urat…” mondja a parancsolat, e helyett önmagunkat tanultuk meg szeretni, s a pillanatnyi javak bűvöletében élünk. Nem nevetséges, hogy az örök élet titkának tudói között is sokan a pillanatnyi örömeiket védik körmük szakadtáig. Emberek, akiket az Isten kiválasztott az örökkévalóságra eladják magukat az olcsó szimpátia és a könnyű népszerűség vásárán. Krisztus követői, nem merik kimondani az igazságot Isten üzenetéről, mert félnek, hogy elveszítik az egyházfenntartókat. Ha egy lelkész ragaszkodik az Igazsághoz, hogy nem a tettek, hanem a hit üdvözít, előfordul, hogy saját felettesei intik óvatosságra, attól tartva, hogy az igazsággal szembesülő hívek elpártolnak az egyháztól. Nem azért vagyunk, hogy közízlést elégítsünk ki, sem, hogy megfeleljünk a világ egyházról kialakított nézeteinek, hanem, hogy az Isteni igazság letéteményesei legyünk. Nem azért dolgozunk a világért, mert nekünk, a jótékonykodás a kizárólagos feladatunk, hanem mert kötelességünk a Teremtő művét gondozni. Nem arra születtünk, hogy kiszolgáljuk a világot, hanem, hogy az Istennek szolgáljunk!

Igen, szeretettel, kell fordulnunk, hívőhöz s hitetlenhez egyaránt, de pont ez a szeretet követeli meg tőlünk, hogy határozott hangon, hittel és erővel szóljunk. Nem kérhetünk elnézést azért, mert hiszünk! Nem szégyellhetjük azt, hogy kiválasztott bennünk az Isten! Mások, másként gondolkodók vagyunk! Egy olyan világ másként gondolkodói, mely egyenlősíteni akar jót és gonoszt, melyben azt akarják elhitetni velünk, hogy Krisztus tanítása csupán filozófia, hogy koronánk csupán egy díszes süveg. Melyben elvész a méltóság, a hit és a hazaszeretet, ahol azt a hazugságot, hogy az internacionalizmus, globalizmus, követendő értékeink. Ahol azt próbálják elhitetni, hogy Isten és ördög egyenlő erő.

Harminc éves vagyok, annyi mint a Mester mikor tanítani kezdett. Ha visszatekintek az elmúlt három évtizedre elmondhatom, tartalmas, mozgalmas életem volt. Veszprémben születtem 1971. október. 22-én. Édesapám Bikádi Géza a Magyar Állami Földtani Intézet nyugalmazott kirendeltség vezetője. Édesanyám Baráth Mária nyugdíjas pénzügyi revizor. Iskoláimat Veszprémben kezdtem, 1990-ben érettségiztem a Lovassy László Gimnáziumban, majd a Budapesti Károlyi Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szereztem diplomámat. 1995 októbere óta Hajmáskér, Sóly, majd 1996 februárja óta Királyszentistván és Vilonya lelkésze is vagyok. E történelmi légkörű térség nagy hatással van rám azóta is. Négy gyülekezetem mintegy 400 egyházfenntartót számlál, akik erő felett teljesítenek, a lelkészi státusz fenntartásának szolgálatával.

Munkám során hamar ráébredtem, hogy a lelkészi szolgálat mellett olyan társadalmi megbízatásoknak is eleget kell tennem, melyek nem képezik a szigorúan vett lelkészi szolgálat részét, mégis munkám hatékonyságát nagyban növelik és segítenek, hogy a fiatalok elfogadjanak, mint lelkészt. Ennek a munkának jó eszköze volt az a professzionális tánctudás, melyet egyetemi éveim alatt sajátítottam el, s melynek köszönhetően egy ideig táncot is tanítottam a helyi fiataloknak. Sajnos ez kezdetben főleg az idősebb és merevebb emberek szemében megütközést keltett, de el kell ismernem a kezdeti merevség hamar oldódott, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy sokak szemében, akik eddig nem keresték a kapcsolatot az egyházzal a táncnak köszönhetően került sor a kapcsolatfelvételre.

Természetesen, ma is sokan vannak akik, megbotránkoznak, de a világ változik ezt nekik is be kell látniuk, és egy életszerű, életszagú egyházképhez egy teljes életet élő lelkész tarozik s ahány megütköző ember volt, legalább annyi bíztató szó is eljutott, hozzám. Tánctudásomnak is köszönhető az, hogy a média is előszeretettel foglalkozott munkámmal, s 28 évesen úgy érezhettem többet szerepeltem a médiumokban, mint más egy emberöltő alatt. Be kell azonban vallanom, hogy életem nagy tragédiájának érzem, hogy minden médium személyemmel akart csak foglalkozni, s a munkám és elért eredményeink újra meg újra elsikkadtak a média közléseiben. Mindenkit a „Táncos lábú tiszteletes”, vagy a „Manager stílusú lelkész” érdekelt és meg sem hallgatták az 1000 éves Sólyi Templomért Alapítvány kuratóriumának elnökeként világi és egyházi hatalmakkal szélmalomharcot vívó lelkipásztort. Egy alapvetően vidám fickóról cikkeztek aki, „megszállottságában” íjászkodni tanítja a fiatalokat, de csak ritkán kerülhetett szóba a népe sorsán aggódó hazafi.

El kell mondanom azonban, hogy mióta Koppány és István csatájának helyszínén élek és lelkész lehetek I. István 997.-ben alapított fogadalmi kápolnájában életemet átformálta a mindenütt jelenlevő múlt. 1996-ban létrehoztuk Az 1000 éves Sólyi Templomért Alapítványt, azzal a céllal, hogy az ország legrégebbi falusi kistemplomát helyre tudjuk állíttatni. 1997-ben egy u.n. „Pogány Fesztivállal” emlékeztünk meg a 997-es sorsfordító csatáról. 1998-ban felállítottuk a világ legnagyobb fából készült kardját az azóta Szent Kard Fesztiválnak hívott ünnepség keretében. 1998-ban a festett szószékkorona is helyreállításra került saját erőből, mert nem volt azóta sem olyan kormánya az országnak, aki felvállalta volna, hogy ezt az Ópusztaszernél is valósabb, hitelesebb történelmi emlékhelyet az őt megillető módon felkarolja. Látszólag hiába minden a Veszprémi Református Egyházmegye legifjabb egyházmegyei tanácsosa sem egyházától, sem a világi vezetéstől nem kapott támogatást e munkához, megjegyzem, azonban a falu Sóly eközben szépen fejlődik s a Kard mellett az Alapítványi földön, már egy szabadtéri színpad is várja az idelátogatókat. Egyre többen ismerik a falut, a lelkészt egyaránt.

Céljaim is a történelem és a Haza tárgykör köré csoportosultak, mi mást vallhatnék filozófiámként:

Ezekkel a gondolatokkal válaszoltam 2002-ben az engem ért kihívásokra, és el kell mondjam, e sorok leírásakor is bátran vállalom minden szavát.

Apró falvak nagy lépései

Sóly 2010-2014

Képek

Videók