BIKÁDI LÁSZLÓ KÁROLY A PRÉDIKÁTOR

A prédikátor
 • A diakónus
 • A közszereplő
 • A lelkész
 • A családfő
 • A fotós
 • A Hazafi
 • A táncos
 • A zenész
 • Az író
Hírek
 • Események
 • Sajtómegjelenések
Nemzet temploma
 • A templom feltárása
 • A templom helyreállítási terve
 • A templom története
 • Az egyházközség története
 • Galéria
 • Oklevél
 • Panorámakép
Példaképek
Hobbi
Prédikációk
 • Külső prédikációk
 • Prédikációk - Hajmáskér
 • Prédikációk - Sóly
 • Vallási kifejezések gyűjteménye
 • Videók
Sóly
Tennivalók
Eredmények
Videók
 • Saját videóim
 • Videók Rólam
Önéletrajz
Rólam írták
Kapcsolat


 TÁBORILELKESZ.HU HÍREI

 REFORMÁTUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2018. január  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

 KERESÉS
 

 HÍRLEVÉL


Angel  

Egy Angyal emlékiratai


(2000. Hajmáskér)


A megérkezésem, vagy nevezzük inkább megtestesülésnek, nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Évekre volt szükség, míg visszajöttek a képek, a régi emlékek és tapasztalatok. Napokig, nem tudtam mi is történt, csak az volt furcsa, hogy olyan nehezek a tagjaim, és egy különös erő nem engedi, hogy felszökkenjek az égre. Gyengének, elesettnek, piszkosnak éreztem magam. Nem találtam a helyemet és nem tudtam magyarázatot adni a gyomromban, hol görcsös, hol tűzként terjedő fájdalomról.

Fájdalom, végül is ez lett a kulcsszó. Honnét tudhatom mi az, én, aki soha nem érezhettem még ilyet? Honnét ismerem a fogalmat, hogy fájdalom, amikor testem sincs? De van! Ez a felfedezés jutatta eszembe az első képeket, mindarról, ami velem történt, ez ébresztett rá tulajdon gyenge esendő voltomra. Ez figyelmeztetett, hogy az örökkévalóság átértelmeződött számomra. Sietnem kell!

Sietni? Hová? Nem térben, időben lettem korlátozva és a késztetés sem magamért való, hanem pusztán abból a felismerésből ered: Én tudom az IGAZSÁGOT.

Milyen igazságot? Hát azt, hogy létezik, van egy világ, mely nem helyezhető el térben és időben, mely nem része ennek a világnak, mégis átöleli, és magába olvaszt mindannyiunkat. Nem tudom, mennyi időm van, de az a szerepem, hogy bizonyságot tegyek, elmondjam mindazokat a történeteket, melyeket e világban sokan kétkedve fogadnak majd, mégis valós bizonyítékai a könyörülő Isten munkájának.

Lesz egy gondolat minden történetben, ez pedig a fájdalom, amit én soha meg nem éltem eddig, de melynek megismerése kiteljesítette létemet. A fájdalom az egyetlen erő, mely edz, nemesít, és valós bizonyságot tehet bármely dologról. Emlékszem, volt egy római, aki karját tűzbe tartotta, hogy fájdalma tanúsítsa igazát. Férfi volt. Mi is lett vele? Elfeledtem, - kevés az időm, - de kedveltem Caevolát…

A fájdalom, tehát egyfajta fokmérő, egy emberen túli világ fokmérője, mely nem tud hazudni, mely figyelmeztet, óv, de ha nem vigyázunk, eltöröl. Ne gondoljuk azonban azt, csak szenvedést, pusztulást hoz magával a fájdalom, sőt felkészít, megerősít, edz, és képessé tesz egyre nagyobb feladatok elvégzésére is. Aki nem szenvedett, az nem lehet biztos önmagában, de másokban sem, aki nem ismeri a szót: elviselni, az nem fogja megérteni, a feldolgozni, leküzdeni és győzni szavakat sem.

Történetet, történelmet írok, a szenvedés és a győzelem történetét. Utazzunk együtt az emlékeimben!


Börésit
(Kezdetben)

Milyen furcsa is volt a világ az ember nélkül. Szinte érthetetlen és értelmezhetetlen. Jelen voltunk mikor megteremtette a „Főnök”. Értetlenül bámultuk mi készül, azt hittük, hogy nekünk készít az Isten új lakóhelyet. Aztán megláttuk Őt. Az új teremtmény, csupasz volt és gyenge, nem tudott még repülni sem. Nem ismerte az egyik pillanatban még itt, a másik pillanatban már ott vagyok érzését. Az új világ vonzása lehúzta, röghöz kötötte, nem volt képes követni, bennünk a végtelenbe, mégis volt benne valami különös.

Örült a létnek. Most értem meg csak Őt, hogy már saját testtel rendelkezem, hogy arcomat simogatja a szél, hogy érzem a virágok illatát. Ő volt a tökéletes teremtmény. Ismerte, látta Istent, érezte gondviselő kezét, tudta, hogy a világ számára teremtetett. Gyenge volt, de Isten keze elhordozta Őt. Irigyeltem, a világűr sötétjében száguldva, az Ő földhözkötött boldogságát, még akkor is ha láttam számára nincs végtelen. Emlékszem, mikor először meglátta asszonyát. Az elméje hihetetlenül reagált, az öröme sokkal mélyebb volt, mint előtte bármikor. Egyszerűen tudomásul vette, hogy megtalálta a másik felét, ugyanakkor valami hihetetlen tűz gyulladt benne, ami elsöpörte, minden egyéb gondolatát. Egyszerre ujjongott az Úr előtt és borult térdre sírva. Ettől a pillanattól kezdve azonban megváltozott, az addig csak Istenre figyelő Ádám, asszonyáért aggódó, érte lélegző férfi lett. Emlékszem a vesztét is ez okozta. Csak egy kicsit szerette volna kevésbé Évát! Nem az Ő szerelme mindent elsöpört, félelmet rettegést, kétkedést. Amikor asszonya átlépte a bűvös határt, és ellene tett az Isten rendelésének, bár rettegett, szűkölt benne a kín, minden zsigere tiltakozott és mégis követte, csak, hogy együtt maradjanak. Közös boldogság után közös fájdalom.

Pedig mennyire szégyellte magát a Teremtő előtt… Sokáig azt hittem belepusztul a lelkiismeret furdalásba, de nem csak megerősödött, megváltozott, több lett mindannyiunknál, mikor elvesztette a tökéletes „látást” s többé nem látta az Istent hihetetlen tulajdonságok jöttek belőle elő. Aki mindig az Istenre támaszkodott, maga vált támasszá a szeretett társ számára. Mennyire félt, mikor Káin született! Mégis ott volt segített, kettő helyett dolgozott, majd három helyett. Újabb és újabb erőforrások ébredtek benne, ha már úgy látszott nem bírja, az égre emelte tekintetét, fohászkodott és ment tovább. Emlékszem, hányszor utasított bennünk az Úr, hogy segítsük hordani terheit. Szinte el sem hittük, hogy ilyen teremtmény létezik, s a hite azt semmihez sem lehet hasonlítani. Mindvégig tudta, hogy az Isten könyörülni fog rajta és asszonyán, mindent elviselt, nem panaszkodott. Egyszer esett csak térdre, mikor egy napon vesztette el két fiát.

Mindent megadott nekik, különösen az idősebbet, Káint szerette, ez lett a végzete. A felserdült fiú nem tudta elviselni, hogy az Isten nem olyan gyenge kezű, mint az apja és öccsén töltötte ki dühét. Ekkor Ő is összetört. Napokig ostromolta az eget, hogy MIÉRT. Nem kapott választ, csak annyit: magadért s az eljövendőkért. Mikor megtudta, hogy fia elvándorolt, hogy él és egészséges, megnyugodott, nem lázadt többé, hálát rebegett és nyugtatta az asszonyt, aki vele öregedett meg. Dicsérték az Istent és tudták jól, van miért…

Nem is értem, hogy bírta ki, mikor elveszítette Évát. Öregek voltak és látszólag magányosak, mégis töretlen egységet alkottak. Nem sírtak, csak öreges mosolyukat küldték reggeltől estig egymás felé. Aztán egyszer csak egyedül maradt. Akkor sem sírt, egy apró bokrot ültetett a sírra s azt gondozta asszonya helyett. A környék lakói megmosolyogták, mikor jártában, keltében Istennel és a meghalt asszonnyal „beszélgetett”. A fájdalom elvette az eszét mondták, mert nem tudták, hogy minden kérdésére választ kapott. Szemei hályogosak lettek, de a lelke kinyílt, a lelke látott bennünk. Hite bizonysággá vált és eltűnt belőle minden fájdalom.

Ágyában fekve várt, mikor érte mentem. Nem kért, nem könyörgött, barátként fogadott. Készült rám mondta és tényleg ma is kísért utolsó mondata:

„ Ami a hernyónak a világvége, az Istennek egy pillangó születése.”


A torony


A nagy újrakezdés után történt. Már azt hittük az Isten elfordult földi gyermekeitől. Azt gondoltuk, végleg magára hagyja Ádám méltatlan leszármazottait, de mégsem. Noé és fiai új esély kaptak, hogy megismerjék a gondviselő szeretetét.

Minden simán indult, az emberek sokasodtak és szaporodtak. Hihetetlen sebességgel tanultak meg úrrá lenni a nehézségeken. Mindent újra fel kellett építeniük, de nem csüggedtek, élvezték a madarak dalát, nekifeszültek a problémáknak, és együttes erővel győzedelmeskedtek, minden gondon. Azt hittük lehetetlen megállítani őket. Városok nőttek ki a pusztából. Munkadalok szálltak, melyek hirdették az emberi faj összefogásának erejét. Nagy dolgokat vittek véghez, és ahogy megérezték a bennük lakozó erőt, még hatalmasabb célokat tűztek maguk elé. Lelkük az Istent, építményeik az eget ostromolták. Nem lehetett megállítani őket. Érezték az Isteni szikrát magukban és ennek a fix pontnak a segítségével a világot készültek kimozdítani tengelyéből. Csodálatosak voltak és félelmetesek, mint a tenger hullámai, mikor összetorlódnak és vízfalként rohannak a part felé. Úgy is omlottak össze, mint a tajtékzó habok az Isten kőszikla akaratán. Pedig milyen közel kerültek!

Emlékszem a vezetőjükre, aprócska ember volt, a neve nem lényeges, de az akarata! Azt hittem, kifogyhatatlan az ötletekből, ahogy újabb és újabb terveivel segítette a torony építését. Mindent megtett, erőszakkal, furfanggal, szépszerével egyesítette a többiek akaratát. Szavai tüzet gyújtottak társai lelkében. A fáradtak minimális pihenő után munkába álltak, a bénák és betegek pedig önként a halálba menekültek, hogy ne jelentsenek fölösleges terhet az építőknek. Nem volt sírás, nem volt nevetés, de lázban égett mindenki. Láttak egy célt, melynek maguk sem értették jelentőségét, de mindent odaadtak volna, hogy lássák megvalósulni. Minden akarat, minden erőfeszítés az ég felé irányult és mindennek élén ott ált a vezető, aki újra, meg újra dolgozni küldte önnön álmaik rabszolgáit. Nem kért, nem parancsolt, csak mesélt egy toronyról, mely az égig ér, s ahonnét mindig látszik a Nap. Mindenki, hitt benne, mindenki hitt neki. Még minket is elfogott a kísértés: Ő képes rá és meg is teszi.

Aztán semmivé lett az Isten kezében. Milyen egyszerű is volt. A nyelv, a beszéd, - látszik, hogy nekünk sosem volt szükségünk rá. Egyik pillanatról a másikra minden hatalma elveszett. Emberek ezrei hallgatták értetlenül. Már nem is tudták miért is vannak ott. Ő tudta, elveszett. Egy lépésre a céltól, mindent fel kell adnia. Hiába volt minden beszéd, már nem értik Őt, s az emberek gyorsan felejtenek. Hihetetlen volt számára, mikor látta szétesni a rendszert, melyet álmatlan éjszakákon és lázban égő elmével épített. Akár a homokvár úgy lett semmivé az álom és a torony.

Gyermekeivel ő maradt egyedül a romok közt, mint az Isten magányos gyermeke. Mindent elveszett hatalmat, híveket, célt és mégsem adta fel. Mint aki álomból ébred úgy talált vissza az Istenhez. Nagy volt, minden ember közül tán a legnagyobb, hatalma képessé tette, szinte bármire, majd amikor mindent elvesztett, és egyszerű öregemberként, görcsös botjára támaszkodva sétálgatott a romok közt úgy tűnt számunkra most érte el hatalma csúcsát. Sokáig élt. Családja rég elköltözött a vidékről, s az emberek, csak mint a romok remetéjét emlegették. Néha összegyűltünk és kíváncsian vizsgálgattuk gondolatait, hihetetlen volt, hogy nem őrült meg, Sőt valami megmagyarázhatatlan okból hitte, hogy van számára kegyelem és feloldozás. Nem félt az Istentől, nem ítéletet, megbocsátást hirdetett. Gyermekek ülték néha körül, akik csodálattal hallgatták meséit egy királyról, - aki az Istennel akart versenyre kelni, de csak önnön semmiségét tapasztalta meg. Mesélt a könyörülő Úrról aki még ezt a királyt is méltónak találja arra, hogy szolgájává fogadja és megengedi, hogy tanítsa népét. Mikor érte jöttem épp egy kisfiúról mesélt aki az égre akart szárnyalni, de boldogságot csak a földön talált.


Egy fiú


Kései gyerek volt, s talán túlságosan is elkényeztetett. Idős szülei mindent megadtak érte és drága kincsükként óvták a széltől is. Nem volt olyan óhaj, vagy gondolat, mit ne teljesítettek előbb, mintsem fejében megfordulhatott volna. Léte csoda volt és akként is kezelték. Nem törődött mással, csak, hogy idős apjának öröme legyen és nem is vártak el tőle mást. Gondolatai a játék, az evés és szülei körül jártak. Gondtalan élete volt sokáig, ám egyszer…

Korán reggel indultak szamárháton két szolgával és valami megmagyarázhatatlan szorongással a szívében. Hová a nagy sietség? Minek a tűzifa? Miért csak két szolga jön? Még arra sem volt idő, hogy anyjától elbúcsúzzon. Mitől ilyen gondterhelt az apja? Három napig mentek, egyre távolabb kerülve a tábortól és egyre nyugtalanabb lett. Ábrahám oly keveset beszélt, olyan messze néző a tekintete. Mi van, mondja már meg valaki! Sírni, kiáltani akart, de valami megakadályozta. A szolgák semmitmondó csevegése, melyet mindig elnémított apja szenvedő tekintete, vagy a fáradság, ami egyre jobban belopózott tagjaiba és néha már gondolkodni sem tudott tőle? Szinte észre sem vette, amikor apja egy hegy tövében ráparancsolt szolgáikra, maradjanak lent, az áldozatot majd ő mutatja be fiával a hegyen. Áldozat? De mit? Furcsa félelem ébredt, meggyötört gyermektestében, de eddig minden érte történt, így nem törődött vele. Csodálkozva kérdezte, hol a feláldozni, való bárány. Akkor sem hitte el, hogy igaz amit átél, mikor apja kötelet vetett tagjaira és magasra emelte a kést. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy apja, a jámbor Ábrahám kezet tud emelni rá, a fiára. Mikor lefogtam apja kezét, - és elmondtam Urunk üzenetét, - akkor kezdte csak felfogni, mily közel volt hozzá a vég. Szinte üvöltöttek fülembe gondolatai: Ki vagy te Isten, Akiért apám feláldozott volna engem! Ki vagy Te, aki ily módon megkínoztál bennünk? Miért sújtod szolgádat, aki csak rád figyel? Daccal és dühödten kérte számon Istenen saját sorsát. Fiatal volt, vad nyers, de jó „anyag”. Az Isten nagy dolgokra használta Őt.

Aztán ő is apa lett. Büszke vidám és jól állt neki, hogy családfőnek neveztetik Furfangos, simulékony, alkalmazkodó, néha talán túlságosan is az. De az úr szerette, pedig még saját feleségét is eltagadta, hogy mentse életét. Szeretetreméltó volt, még öreg korában is, mikor már alig látott és fiai irányították a család hétköznapjait. Meghökkentett, amikor kisebbik fia a „csaló” elé járult és vadhús helyett, ürühússal táplálta, sőt kecskeszőrrel próbálta elleplezni bőrének simaságát. Tudta! !! Mégis megáldotta. Úgy tett, mintha nem venné észre, de láttam, hogy tudja, még tetszett is neki, fia talpraesettsége, csalfasága. Később megbékítette az elsőszülöttet, az edzett, egyenes, de kissé lassú gondolkodású Ézsaut. Hihetetlen volt, amit véghezvitt, szembenézett a fájdalommal, hogy nagyobbik fia, rossz vezető, kisebbik gyermeke pedig csaló. Tombolt szívében a harag, hogy be akarták csapni és mégsem átkot áldást osztott fiainak. Talán amikor apja fel akarta egykoron áldozni, akkor érezte, meg, mit is jelent egy gyermek élete. Túlnőtt önmagán, álmain, haragján és a jövőbe vetett hittel alkalmazkodott a helyzethez. Nem a legjobb a legkönnyebb megoldásokat választotta. Hite mégis megtartotta. A „hegy” ahol az Istennel először találkozott, szemei előtt lebegett és megtartotta. Sikeres élete volt.


A honfoglaló


Egy életen át másodiknak érezte magát Nún fia. Pedig mestere Mózes és ő is a legalkalmasabb eszközei voltak az Úrnak. Felesleges lenne hízelegnem, hisz az utókor elismeri őket, de talán pont azért volt számomra különleges Józsué, mert mindig küzdött és szenvedett kétségbeesetten próbálva megérteni az Istent. Egy nagy férfi árnyékában nőtt fel és neki kellett befejezni a második honfoglalást. Kemény férfinak kellett lennie, olyan elvárásoknak megfelelni, melyeket soha sem érzett igazán magáénak. Emlékszem kétségbeesésére, mikor megtudta, milyen tisztséget kapott, az öröm és a kétségbeesés, a büszkeség és az önbizalom teljes hiánya kergették egymást lelkében. Birtokolta az Isten ígéretét, hogy, ha betartja Mózes törvényeit és nem tér ki a kijelölt útról, minden rendben megy majd, nem kell félnie. Mégis úgy érezte magát, mint a gyermek akinek először kell lábra állnia és mindjárt azt várják el tőle, hogy szaladjon. Látta, hogy Mózest miképp kísérte, vezette az Úr, de vajon Ő tud e oly hűséges lenni mint Mózes? Vajon, követni fogja Őt is a nép? Mindig mindent alaposan megtervezett, nem akart bizonytalannak látszani, vagy gyengének, sőt a sors bizonytalansági tényezőit is legszívesebben kiiktatta volna. Sosem tudta megtenni Mikor a Jordánt csodálatosan megnyitotta előtte az Úr és naggyá tette a nép előtt attól kezdett rettegni, mi lesz ha méltatatlanná válik e tisztességre. Amikor Isten parancsára körülmetéltette újra férfinépét az ellenségtől, s rettegett, hogy seblázban fekvő katonáit lerohanják a Kánaánita seregek. Látta a csodákat, tudta, hogy Őt segítik, mégis, újra, meg újra kételkedett, hogy lesz e segítség holnap is. Jerikó falai előtt találkozott velem, hallotta az üzenetet és mindent megtett hitt, rettegett és győzött. Szó szerint megtett mindent, amit Istenünk rendelt, szinte követelőző alázatossággal. Kegyetlenül megbüntette Ákánt, hogy urát kiengesztelje, és vaskézzel tartotta a népet Isten útján. Mikor becsapták, esküje tiltotta, hogy az Úr parancsát kövesse akkor összeomlott. Napokig őrlődött kétségei közt, végül szolgákká tette Gibeon népét.

Mindent elfoglalt, mindenkit legyőzött, csak önmagán és népén nem győzedelmeskedhetett. Felosztotta a visszafoglalt országot, javakat adott az Úr nevében, melyeket nem Izráel népe alkotott, szent esküvéssel kötötte a népet Istenünkhöz, de békét csak akkor talált, mikor befejezte küldetését. Megszabadult felelőségétől és végre Józsué lehetett: a jámbor aggastyán. Száztíz éves volt és már várt, mikor érte mentem Már várt. Megfáradt szolga volt, aki elvégezte feladatát, számot vetett és várta ítéletét. Jó sorsa volt, tudta és elfogadta. Jobb, hogy nem ismerte utódait.


Betsabé


Katonafeleség volt: Férje, nem volt zsidó, de kitűnő ember és jó katona. Volt olyan, hogy hónapokig nem látták egymást, de tudta, a hettita Úriás mindig gondol reá. Házasságuk politika volt, egyfajta kézfogás a bajnok és egy zsidó család között. Gyakran unalmas, eseménytelen, de legalább biztonságos és kiszámítható. Amikor először hallott a híres hettita harcosról, aki már többször is kitüntette magát Dávid oldalán, még imponált is, hogy az egyik legjobb harcos felesége lehet. Éveken át éltek békességben. A ház ura csatákból csatába követte urát, ő vitte a háztartást, gondoskodott az otthoni dolgokról. Lemondott róla, hogy szerelmes legyen. Egyszer mégis hivatták. A király akarta látni, Dávid, Isten választott embere. Majd eszét vette az öröm, és az ijedtség.

Mit vegyen magára? Hogyan jelenjen meg az uralkodó előtt? Mit akarhatnak tőle ily hirtelen? Az udvart ismerte, s félni kezdett. Érezte, baj van mikor a király udvarolni kezdett, de egyben beteljesedni látta álmait. Az ország első asszonya leszek s egyben talán a következő király anyja – gondolta és elveszett az ölelő karokban. Szerelmes lett egy pillanat alatt. Hosszú hónapok után, erős férfikarok ölelték s az izzadt, fáradt katona helyett egy királyt kapott. Lázban égett teste és lelke egyaránt. Vére nő lett és nemcsak feleség.

Sajnáltuk, mert láttuk az Isteni törvény, megszegése súlyos büntetést von mindnyájuk fejére. Először férjét vesztette el. Megrázta, bár bánatát az öröm elfedezte; a király asszonya lett. Nem volt ő rossz, sőt Istent ostromolta könnyeivel, bocsánatot és feloldozást keresve. Nem volt igazán önző, de elbukott, mert mindent feláldozott a szerelemért. Férjét őszintén gyászolta képmutatás nélkül, de szeme előtt már Dávid háza lebegett.

Fiút szült, örült, rettegett, majd összetört. Súlyosan büntette őt az Isten, elvette gyermekét, de ura megmaradt s a királyi nászból új élet fakadt. Ezt már nem engedte, életét valóban Isten, második férje és fia töltötte ki. Szerelmes asszony és gondoskodó anya, az Úr jámbor, hű szolgálóleánya. Jobb anyja nem is lehetett volna Salamonnak.

Erős fiút, nevelt bölcs király lett belőle. Betsábé boldogan halt meg, királynak tudhatva gyermekét.


A katona


Nem volt zsidó. A hettiták vad gyermekeként érkezett e földre. Kardja szerzett neki tisztességet, megbecsülést. Egy dologhoz értett igazán az öléshez. Az élet hétköznapjaiban gyámoltalan volt, majdhogynem elesett. Az emberek tisztelték vadságát, erejét, jártasságát a katonai tudományokban, de sosem fogadták be igazán maguk közé. Voltak persze körülötte éppen elegen álszent barátok, haszonlesők, akik vele mulattak midőn a harcokból hazatéve ünnepeltek egy-egy sikeres hadjáratot, akik részesülni akartak bőkezű ajándékaiból, melyekkel szeretetüket próbálta megvásárolni. Szolgák és kényelem vette körül, mégis idegen maradt, egy GOJ, egy kívülálló, jöttment, sehonnai. Megszámolni sem tudnám, hány bajtársának mentette meg az életét. Hányszor rohant előre a harcban tudván, akit megöl, az nem fenyegeti már a társait. Ereje és bátorsága csodálatot ébresztett az emberekben, de mint ember nem érdekelte őket. Eszköznek tekintették. Isteni segítségnek, aki erejével és tudásával szolgálja Izrael felemelkedését, de nem ér többet, mint kezében a kard. Hozzá adtak ugyan egy zsidó lányt, de csak azért, hogy magukhoz kössék. Betsabé így hívták fiatal asszonyát, egy szinte még gyermek leányt, aki kötelességszerűen irányította otthonát. Mellette voltam, mikor először találkoztak, a hatalmas robosztus férfi, kinek keze megkérgesedett a kardforgatásban, s a törékeny gyermek, aki azt sem tudta, sírjon vagy meneküljön a sebektől még ijesztőbb katona elől.

Láttam lelkében a vívódást, a félelmet és a fellángoló szerelmet, és a rettegést, hogy összeroppantja az imádott asszonyt. Uriás jó ember volt. Igaz, több erő és akarat szorult bele mint a zsidó hadsereg legtöbbjébe, s indulatkitörései parancsnokait is megrettentették néha nemcsak az ifjú asszonyt. Napról napra megküzdött önmagával, de nem tudott a bimbózó leánnyal mit kezdeni. Felesége törékenysége mellett csak még durvábbnak, esetlenebbnek, faragatlanabbnak érezte magát. Mikor asszonyával étkezett, szinte fájt neki, hogy mozdulatai darabosak, esetlenek, kardhoz szokott kezéből pedig minduntalan megszöktek a kisebb szőlőszemek. Simogatásai oly hevesek voltak, hogy majd összetörték párját, sebzett arcán pedig minden mosoly halálfejvigyorra emlékeztetett. Néha szertett volna gyengébb lenni, kevésbé híres harcos, de százszorta jobb férj, máskor tehetetlen dühében a világot akarta lerombolni, hogy bosszút álljon rajta, amiért nem tudja meghódítani asszonyát-szerelmét.

Háborúból jött haza akkor is, megrakott tevék és hátasok hozták a zsákmányt, ajándékait imádott feleségének. Amikor meglátta, tudta baj van. A még szinte gyereklány Betsabé megváltozott, teltebb kecsesebb és valahogy asszonyabb lett. Tekintete, melyet most is alázattal sütött le midőn férjét fogadta, elidőzött egy pillanatig a palotán. Szertartásos üdvözlése, pedig mintha nem is neki szólt volna. Mást szeret vágott belé a gondolat, s majdnem kardot rántott, hogy öljön, de nem tudott. Nem tudta bántani, így inkább inni kezdett, s katonái és szolgái egyaránt háborúért imádkoztak, remélve majd az ellenségen elvásik dühe. Mennyire vágyott pedig az asszony csókjaira, mi mindent képes lett volna megadni egy igaz szerelmes szóért, hiába, tudta minden elveszett.

Meg sem lepődött mikor a király hivatta, sőt készült rá, hogy az udvar szemébe néz, s amely tekintetből kiolvassa, hogy ő asszonyának szerelme kioltja annak lángját, ha addig él is. Tisztelte az uralkodót elismerte mint hadvezért és ismerte a Góliát kalandot. Remélte megérti majd és orvosolja gondját, de mikor Dávid elé lépett elveszett. Senki nem írhatja le a pillanatot, midőn a két szerelmes férfi találkozott. Összenéztek, majd Uriás arca megvonaglott. Pár semmit mondó szó, a király dicsérete és a legyőzött férfi csendes haláltusája, ez minden, mit erről mondhatok. A palotából kilépő férfit már nem számolom az élők közé.

Naphosszat bámulta asszonyát, elzavart mindenkit, búcsúzott. Szinte rohant a következő csatába. Kegy volt számára az első sorban lenni, már nem harcolni, meghalni akart. Hosszan nézte a felé robogó ellenséges harcost, magába itta arcát fegyverét, de már csak az asszonyra gondolt a hűtlen Betsabére, akire utolsó erejével még áldást suttogott. Kardja, könnyedén megérintette az ellenséges harcos arcát, aki nem is tudta, mily szertetettel gondolt rá Izrael első harcosa.


A Prédikátor


Dávid fia volt. Izrael első embere, király, ki bölcsességével nagy nevet szerzett magának. Élete sikertörténet, halála egy birodalom megszűnése volt. Gyermekként az uralkodásra készült, királyként az életet habzsolta. Bölcsességéről legendákat mesélnek, de kevesen ismerjük a valódi Salamont. Ha egy kérdésben kellene összefoglalni életét, tán ezt kérdezhetnénk: Mit ér a bölcsesség, ha nem tudjuk megélni?

Életének legnagyobb problémája volt ez. Ismerte az Istent, tudta, hogy mindent tőle kapott, de valahogy túl könnyen jött minden, így értéke nem volt a dolgoknak számára. Bölcsen megoldotta mások problémáit, legyőzte Sába királynőjét okosságban, de a saját dolgaiban meglepően vaknak bizonyult. Sosem fogom megérteni, miért kellett neki az egyiptomi nő. Persze az embereknél gyakran tapasztaltam azt a fajta kielégíthetetlen étvágyat, az életnek azt a habzsolását, - melyet mi angyalok nem ismerünk, - amely gyakran arra készteti őket, hogy mindent odaadva szerezzenek meg valamit, amiről a végén kiderül, hogy értéktelen. Mikor gondolatait tollba mondta, áhítattal csodáltam szavait, mikor az életét tekintem, csak egy szerencsétlen ijedt gyereket látok. Míg uralkodott, Izráel elérte hatalma csúcsát, a kincstárak roskadoztak, a nép békében élt. Felépítette a templomot. Ez volt hatalma és dicsősége csúcsa, mikor mindent elért.

A saját leckéjét azonban ő sem tanulta meg, hatalma lett a veszte. Királyok hódoltak előtte, asszonyok hevertek a lábai előtt. Amire vágyott mindent megkapott, s az élete kiüresedett. Nem látott, de gyakran kísértem el éjszakai sétáira, mikor magányosan sétálgatott palotájában. Szerencsétlen ember, egy igazi kihívást keresett, igazi értékeket akart birtokolni, de csak kincseket gyűjtött. A legértékesebb tulajdona Szulamit szerelme volt, de azt is elvesztette, mert túl könnyen kapta meg. Mindent ismert és nem tudott örülni semminek. Bölcs volt, de cinikussá lett. Ez a cinizmus vitte a bálványimádáshoz is. Sokkal érdekesebbek az idegen népek istenei, - mondta – szebbek a szertartásaik és istenné tesznek engem is. Beképzeltté vált, nem érdekelte semmi, a birodalmat hivatalnokok igazgatták a palota asszonyi viszálytól volt terhes, gyermekei nem is ismerték apjukat. Apjuk nem törődött fiaival.

Elég bölcs volt, hogy lássa mivé lesz munkája és elég enervált, hogy ne érdekelje. Megvert kutyaként tért meg Istenhez tudva, megtartatott, de vesztes maradt.


A szűz


Ki gondolta volna mikor megszületett, hogy Isten anyja lesz. Az asszony, aki világra hozta, boldogabb lett volna, ha fia születik. A férfi, akit apjaként nem ismerünk, ember számba sem vette, amíg elég nagy nem lett ahhoz, hogy a házimunkában segítsen. Engedelmességre és alázatra nevelték, arra, hogy Isten akaratából jött a világra és az Úr akarta, hogy „csak” nő legyen. El kell hát fogadnia a rámért sorsot, nem tiltakozhat bármi történjen is.

Olyan nép gyermeke volt ahol a lányokat anyának nevelték s ahol annyit ért csak ahány fiat szült. Népe nem tartotta sokra a szegény sorsú lányokat, de beléjük nevelte, hogy ők a jövő zálogai. Egy egész nemzet jövője nyugszik a vállukon s az ő sorsuk, engedelmesen hordozni azt. Nem számít, van e kenyér, nem számít van-e pénz, élni minden áron és zsidó fiakat szülni. A idő, melyben nevelkedett szigorú erkölcsöt és kemény megpróbáltatásokat kínált csak neki. Nem sok öröme volt, tán csak mikor népi énekeiket dúdolta vékonyka leányhangján, vagy mikor apja és a rabbik történeteit hallgatta népük történetéről, s Isten könyörülő szeretetéről. Hallotta, miként hozta ki eleiket az Úr Egyiptomból, hogyan védte őket évszázadokon át, miként lett a fogságban Izrael királynője Eszter s álmaiban maga is királynővé változott.

Vajon, ha tudja sorsát, akkor is királynő akar lenni? Könnyű azt válaszolni igen, de vállalni… Emlékszem örömére, mikor családja férjet talált neki, - egy koldusból akartak kettőt csinálni, - majd a rettenetre, mikor engem meglátott.

„ Üdvözlégy Mária” – mondtam neki, ő pedig azt hitte érte jöttem, s élte véget ér. Gyermekien örült, mikor megtudta mit akar tőle Isten, alázattal fogadta a „csapást”. Ma is megrendít a hívő emberek alázata amint a földi életük tönkremeneteléről szóló, hírt fogadják. Ő is ilyen volt, de később…

Először József akarta megtagadni, eldobta volna mint egy rossz rongyot, ha nem állítom meg tán meg is öli. Ki tudja hányszor érezte eztán így is, hogy férje, nem tudja féljen, vagy inkább gyűlölje asszonyát. Megszületett a gyermek, s Ő „áldott volt az asszonyok között”, de hányszor gondoltam én, tán boldogabb lett volna közönséges asszonyként. Elvesztett mindent amit földi boldogságnak hívnak, s Ő még örült is neki, hogy alárendelődik egy nagyobb akaratnak. Rettegett míg futottak Egyiptomba, majd a hazatérés lett számára ijesztő. Anyai szíve majdnem megszakadt, mikor gyermeke 12 évesen már magára hagyta. Tudta, értette az Isten szándékát, hitte, érezte: Fia maga az Isten, de nagyon nehéz volt a mindenség urát szeretni.

Hogyan kell azt tanítani, aki bölcsebb nálunk? Hogyan védelmezzük azt, kinek kegyelméből élünk?
Hogyan nézzünk egy babára, aki sosem volt gyerek?
Kérdések, kérdések, még kérdések. Asszonyok, vállalnátok ezt a kínt?
Én szinte féltem tőle, a lánytól, akinek „ Szűz Máriává kellett lenni”. A világtörténelem tán legnagyobb csapása, de Ő mindezt áldásként élte meg. Tudta, a világon mindennek ára van. Isten anyjának lenni pedig, majdnem kárhozat. Nem kellett félnie, mikor veszíti el, de rettegett bölcsességétől, s hogy látja őt.

Látta a világot is mely nem értette meg gyermekét. Szenvedett attól, hogy tudta e Fiútól nem várhat unokát, hogy elveszti majd és nem tud majd sírni, hiszen a könnyeit rég elsírta már. Férje szegény kiszolgálta őket, érezte a kínt és a szenvedést, s Mária nem tudta egészen szeretni őt, mert lekötötte az Isten szerelme. Mindent odaadott Krisztusért és nem tudott Józsefnek igazi társa lenni. Mégis a szerelem, mely kettejük között szövődött, erősebb volt mint a megpróbáltatás. Minden próbát kiálltak, mindent elviseltek, sajnáltam Őket mikor meghalt gyermekük. Egymást vigasztalták, erősítették ekkor lettek volna tán igazi család, de a szolgálat még itt is utolérte őket, Máriára még szükség volt férje így elveszett. Ha nem feszítette volna az Isten szolgálat vágya, sirattam volna elveszett szerelmét.


Az ács


Egy Dávid házából való férfiú, így kezdődött minden lecke, mit atyjától kapott. Mindenki, mindenhol figyelmeztette erre, ki is volt a dicső férfi akitől származott. Mennyire utálta néha a szót: méltónak lenni, egy ács fiának, - hát nem nevetséges? Hol van már Dávid? Hol vannak csontjai? Hol a dicsőség? Ki emlékszik ma már?

Később nem lázadt, elfogadta ő a nagy királynak szegény unokája. Megértette, hogy népét és családját tartja össze az emlékezés, a dicső múltra, az egykori királyra, sőt még élvezte is. Amikor pedig a szegény sorból való Máriát jelölték ki feleségéül, szinte rangján alulinak érezte e házasságot. Dávid „ágyéka” és egy szegény leány? De elfogadta, hisz földönfutó volt ő is.

Igazából azonban akkor alázkodott meg, mikor megtudta, mi is vár reá. Menyasszonya terhes, s ő nem lökheti el, mert isten nemzette a magzatot. Nevetni fognak rajta és azzal csúfolják mások, hogy ő csupán egy FELSZARVAZOTT.

Isten látja lelkem, nagyon megsajnáltam akkor, mikor megismerte az eleve elrendelést. Férfi volt, büszke, talán öntörvényű, „a teremtés ura”, Dávid-házából való és arra rendeltetett, hogy semmivé legyen, nyomorúságos báb az Isten tenyerén. Legalább is így érezte ő, de elfogadta és célt adott neki. Férfi volt és célok éltették, Istent szolgálni pedig kemény feladat. Én láttam, jó szolga volt. Tűz égett benne, mikor rohant Egyiptomba, fiáért futott, bár ál apa volt, mégis ő volt egyedül, aki látta gyermeknek is Jézust, ki játszott vele és babusgatta is. Megtanította járni, fejszét adott kezébe és Isten fiának engedte, hogy gyermek legyen, boldog volt, mikor apró kezek borzolták szakállát és büszke mikor a gyermek magától dolgozott. Lekötötték az élet apró örömei, hogy ételt szerzett, ölelte asszonyát. Királyi vér volt Salamon vére volt benne király lehetett volna, vagy hadvezér, ő ácsmester lett szegény és jámbor szolga, hogy így dolgozhasson az Istenért. Boldog volt a maga ismeretlenségében, nem is kívánta a nagy feltűnést, asszony és gyerek ez volt az összes álma s úgy érezte ez mindent megér.

Áldozat volt, mondják rá sokan. Én láttam, ismertem s tudom, csak szerelmes egy nőbe, egy gyerekbe és abba hogy férfiú. „Alantas” szerepben élni egy királynak szerintem ez a legtöbb ami vállalható. Elfogadni az Istent aki megpróbál minket, követni akkor is, mikor nem látható, ez igen, ezt szívből tudom dicsérni, József így lett több mint puszta férfiú. Férfi, a férfi én e-képp nevezném s követem ezt a példát sőt hirdetem.

Nem értitek őt kik azt mondjátok, csak ha viszonozzák akkor szerelem. Sokan hiszik róla, hogy megtört emberré lett, vagy azt hogy fel sem fogta mi történik vele. Mások sajnálják, bár lett volna könnyebb sorsa, nem csak, hogy neveljen Istennek gyermeket. Azt hiszik, hogy nem volt büszke, mikor hallotta, Jézus tanít, nem örült annak, hogy fiának célja van. Sokan tartják beszűkült ácsnak aki durva volt és modortalan. Mások nem értik hogy tűrhette el, hogy Mária Jézusért egyedül hagyta őt többi gyermekükkel.

Pedig egyszerű: elhivatása volt, dolgozni és szeretni. Nem jajveszékelt, nem Istent kísértette, csinálta amit kell, ez volt az élete.

Tudom hova temették. Én is ott pihennék, ha meghalok, tán hamvaimnak megengedi az Úr, hogy oda repüljenek végül a sivatag szélére és együtt várjuk „az áccsal” az utolsó napot.








 
© 2013. Bikádi László Károly a Prédikátor