BIKÁDI LÁSZLÓ KÁROLY A PRÉDIKÁTOR

A prédikátor
 • A diakónus
 • A közszereplő
 • A lelkész
 • A családfő
 • A fotós
 • A Hazafi
 • A táncos
 • A zenész
 • Az író
Hírek
 • Események
 • Sajtómegjelenések
Nemzet temploma
 • A templom feltárása
 • A templom helyreállítási terve
 • A templom története
 • Az egyházközség története
 • Galéria
 • Oklevél
 • Panorámakép
Példaképek
Hobbi
Prédikációk
 • Külső prédikációk
 • Prédikációk - Hajmáskér
 • Prédikációk - Sóly
 • Vallási kifejezések gyűjteménye
 • Videók
Sóly
Tennivalók
Eredmények
Videók
 • Saját videóim
 • Videók Rólam
Önéletrajz
Rólam írták
Kapcsolat


 TÁBORILELKESZ.HU HÍREI

 REFORMÁTUS ESEMÉNYNAPTÁR
<<  2018. január  >>
H
K
Sz
Cs
P
Sz
V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

 KERESÉS
 

 HÍRLEVÉL


Turáni átok  

Emlék novella

író: Bikádi László Károly


Mostanában újra az ifjúval álmodott. Persze ezek már nem zavaros, kusza gyermeki álmok voltak, hanem a bölcs tapasztalt férfi álmai…

MINDEN OTT KEZDŐDÖTT:

Sóly - A patakon kialakított sólyatérről kapta nevét a pár házból álló nyomorúságos falucska, ahol hátra hagyta a sereg. Nem vonulhatott hadba, hisz Árpád vére nem támadhatott önmagára és Fehérváron sem maradhatott, hisz miatta, az Ő koronájáért kötöttek fegyvert apja vitézei. Pár nappal ezelőtt még ott állt a halott fejedelem ravatalánál, s csak óráknak tűntek a pajzsra emelés pillanatai. Most fejedelemnek szólítják a harcosok, és német módra térdel előtte a három sváb Hont, Pázmán és Vecellin lovag. – Átkozott németek...

Emlékezett a melldöngető igyekezetre, hogy melyikük tudja mélyebbre hajtani fejét, (később persze épp olyan mélyen akartak nyúlni a kincstár aranyába is). Ott kezdődött minden azon a mocsári szigeten. Ott imádkozott órákon keresztül, hogy legyen ereje elviselni bármit is hoz a harc. Ott térdelt keresztyén módi szerint, de egyenes derékkal, ahogy egy magyar az atyjával beszél – még, ha maga az Isten is az. Már nem emlékszik a harcos nevére, aki a tegezéből kihúzott nyílvesszővel – melynek hegyét gondosan letörte és láthatóan a tűzbe dobta – hajtotta el a szúnyogokat, melyek táplálékot keresve szálltak rá. Most visszanézve boldogan tűrné a vérszívók raját, csak ne folyt volna több Árpád véréből akkor.

Aztán vége lett a várakozásnak.

- Győztünk Fejedelem! Égi atyánk és Boldogasszonyunk reánk mosolygott! Koppány él, és itt lesz nem soká!

Istennek hála! De boldog is volt akkor. Nem folyt fejedelmi vér. Nem hull reá az atyafiság gyilkosság Káini átka. Apja és a táltos, ha lenéznek az égből büszkék lehetnek. Az első amit neki meg kellett tanulni – testvéred vérét ne vedd -, lám nem töretett meg. Fiatal volt, büszke, és reménykedő. Tizenévesen megörökölte a „Hétmagyart” és hitte meg is tudja őrizni majd, sőt nemzetté kovácsolni a törzseket. Erre képezték ki. Tudta ezt nagybátyja Koppány is, de hitte: próbára kell tenni az eget, ha ismerni akarjuk akaratát.

Örvendező magyarok vették őket körül, még a legyőzöttek szemében is ott volt a mosoly, részei lettünk az Isteni próbatétnek, ím megismerhette a Magyar az Égi Úr akaratát!

Boldogan sietett Koppány elé, ha nem veszik körül a német csatlósok talán a keblére is ugrik, ahogy annyiszor tette sihederként. Mindig szeretett a medveszerű Koppány mellett lenni, apja után ő adta a legnagyobb biztonságot a harcosok közt szinte gyermeknek látszó ifjúnak. Szeme a tolmácsot kereste, és épp szóra nyitotta volna száját, amikor Koppány – Félre szolga, az öcsémhez jöttem! – kiáltással hátba rúgta az előtte álló csatlóst. Az feldöntötte a többieket és megnyílt az ösvény Árpád gyermekei között. A többi mint egy rémálom olyan volt.

Nem látta mikor került elő Vecellin kardja, csak a magyarok arcára kiülő rettenetet amikor Koppány feje a lába elé gurult. Nem akart emlékezni semmire, de az évek visszahozták a múlt képeit. Újra látja az értetlen és hivalkodó mocskos beszédű svábot, amint a holttestbe törli fegyverét. Emlékszik a kétségbeesett igyekezetre ahogy megfékezni próbálta a győztes és a levert sereg magyarjait. Miért is hagyta volna a vérfürdőt? Vecellin jót akart. Megvédeni az uralkodót, és megbecsülést szerezni neki. Nem tudott magyarul, ha érti Koppányt talán minden másként alakul. Nem ismerte az ősi átkot sem mely addig ígért jövőt a Turul fiainak, míg azok egymás vérét nem ontják. Megölni a gyilkost? Annál jobb keresztyént faragtak őbelőle.

Aztán minden úgy történt, ahogy az átok jövendölte. Mindegy is volt már. Hiába emeltetett kápolnát, ahol kiömlött Koppány vére. Hiába fizetett papot és telepített szőlőt a falu határába, hiába esdekelt az ég kegyelméért, minden elrendeltetett. Családtagjai többé nem bíztak egymásban és a nép bizalma is semmivé lett. Amit addig a szeretet jogán önként adtak, most adószedők, és vámszedők hajtottak be. A törzsek, akik autonóm egységekként vetették alá magukat Géza akaratának, most a várt apostoli királlyal szemben is ellenálltak. Mint a kolostorban a szerzetes amikor szétülteti a rendetlenkedőket úgy kellett szétszórnia a törzseket az ország különböző zugaiba. Gyorsan fel kellett nőnie. Újjá kellett szerveznie a régi államot. Meg kellett védeni, és erősnek megtartani. Szegény Gizella. Sosem értette meg miért nem akart Imre után másik gyermeket. Félte az átkot, és nem akarta, hogy gyermekeire szálljon az ő vétke. Imre halála után pedig mindegy is volt… A szíve ott feküdt a fia sírköve alatt.

Országot épített, és lassan át kell adnia. Csupán egy dolog van hátra még: az átok. A végzet mely ezer évi szenvedést ígér… Lennie kell valami megoldásnak reá!

Kopogtattak.

Az érsek és a Táltos, Nagyúr! Köszönöm Orsovád, jöjjenek!

Eljő majd a férfi aki emlékszik mindenre, bár nem volt jelen. Eljő a kiválasztott, aki a sólyom gyermeke. Eljön 1000 év múltán, aki egységet teremt, s a Nemzeti Egység nevében imádkozni hív a sólyi kápolnához. Itt él közöttünk, míg öntudatra ébred, és felébreszti szívünkben az alvó Turult. Eljön, hogy szétválassza a Boldogasszonyt a zsidó kislánytól, hogy megmutassa Isten teljességét nemektől függetlenül. Eljön, ha összefér a táltos és a főpap, ha valakiben újra egység lesz belül. Hogy valóban erről beszéltek-e? Ezer év múltán nem tudhatom, de él bennem egy ősz hajú apa képe, és igaznak érzem valahányszor megszorítom a nyakamban lógó Turult.





 
© 2013. Bikádi László Károly a Prédikátor