Hogy miért volt Sóly falu kiváltságos királyi udvarbirtok? Mert itt a falunál valami rendkívüli esemény történt a királlyal kapcsolatosan, aki a falunak a megkülönböztető rangot adta. És miért volt a sólyi kápolnának védőszentje az a IV. századi római vértanú – Szent István protomártír –, aki egyúttal I. (Szent) István király védőszentje is volt? Nyilván a sólyi kicsiny kápolnát I. (Szent) István király építette és nevezte el saját védőszentjéről valami számára nagyon fontos és sorsdöntő esemény emlékére. 1002. előtt csak egyetlen sorsdöntő esemény történt: a 997. szeptemberében Koppány vezér fegyveres leverése.

I. (Szent) István a Koppány felett aratott győzelem helyszínén – vagy a csata egyik emlékezetes epizódjának helyén – emeltetett fogadalmi kápolnát védőszentjének, Szent István protomártírnak tiszteletére. Ez a kápolna minden bizonnyal azonos a Sóly faluban napjainkig álló kis templommal. A sok évszázadon át tartó földesúri – a zirci ciszterci apátság – távollét a XVI-XVII. század fordulóján megkönnyítette a reformáció terjedését Sóly esetében is. Konkrét adatokkal azonban csak 1618-tól rendelkezünk. Egy 1618. november 1-jei adat szerint a szentlőrinci református zsinaton részt vett Tejedi Márton sólyi lelkipásztor, aki egyúttal vezetője volt a hajmáskéri református gyülekezetnek is. Öt évvel később – 1623-ban – Ludányi György állt a sólyi és a hajmáskéri református gyülekezet élén. 1627-ben Barsai Bálint a sólyi illetve a hajmáskéri lelkipásztor. 1632-től – Felsőörsről – a nagy tekintélyű Rozsos Nagy Ambrus érkezett a sólyi eklézsia élére, s részt vett az 1633. május 8-i köveskúti, illetve az 1643. május 19-20-i csöglei zsinatokon. A következő lelkészváltás 1649-ben zajlott le, a Csetényből érkező Újvári Gergely vette át Sólyban – és egyúttal Hajmáskéren is – a lelkészi szolgálatot. Őt pedig – 1657-től – Csopaki Imre lelkész váltotta fel. A sólyi református gyülekezet kezdettől fogva a régi római katolikus kápolnát használta templomául, s használja mai napig.

1687-től 1696-ig Sóly lakatlanul állt. A királyi adószedők jelentése szerint a faluból egyetlen egy garas adót beszedni nem lehetett. A következő években a lakosság visszaszivárgott, s egy 1696. évi összeírás adatai szerint a Sólyon található húsz lakóházból csak nyolc volt lakott. A faluban tizenhét félteleknyi művelhető föld volt, melyből öt féltelket műveltek, tizenkét féltelek pedig műveletlenül állt. A falu határában egyébként szőlőt, erdőt, szántóföldet, réteket és legelőket találtak az összeírók. A falu határában a legnagyobb értéket a 38 kapás szőlő jelentette, amely a Sólyi-hegyen terült el.

A török háborúk után – 1699-ben – feléledő Sóly falu lakossága továbbra is ragaszkodott református hitvallásához, annak ellenére, hogy földesura a római katolikus ciszterci zirci apátság volt. A sólyi református gyülekezetről részletesebb adatokkal csak az 1718-ban megkezdett református keresztelési anyakönyvből rendelkezünk, mely anyakönyvet napjainkig őriz a sólyi református egyház. Sajnos, annak a lelkésznek a neve ismeretlen, aki az anyakönyvet írni kezdte. A XVIII. század első – ismert – református lelkipásztora Gyöngyösi Bacsó György, aki 1720-1728 között szolgált Sólyban, és vezette a hajmáskéri református gyülekezetet is. A sólyi református gyülekezetnek iskolamestere (tanítója) is volt Iványi Ferenc személyében. Ő is az 1720-as években tanított Sólyban.

Gyöngyösi Bacsó György lelkipásztorsága idején – 1724-ben – nagy átalakítások mentek végbe Sóly falu régi – de most a református gyülekezet által használt – kis templomában. Felújították a templomhajó és a szentély lapos deszkamennyezetét. (Ezt a festett famennyezetet szerelték le és szállították el 1903-ban, melyet ma még a budapesti Iparművészeti Múzeumban őriznek.) A következő sólyi református lelkipásztor – 1732-1740 között – Kenessei Karácsony Ádám volt. 1740-1745 között Szentgáli Imrét választották meg Sóly lelkipásztorává, őt követte 1745-1747. években Márkus Deák István prédikátor. A következő – 1747-1749. – esztendőkben Vida György volt a sólyi lelkipásztor.

A református iskolamesterekről alig maradtak fenn adatok. Iványi Ferenc után Csuzy Gergely volt a tanító (1732).

Padányi Biró Márton veszprémi püspök – az ellenreformáció és a rekatolizáció legismertebb alakja – 1747. április 9-én Hajmáskéren római katolikus plébániát szervezett, s leányegyházakként hozzá csatolta Sóly, Rátót, Kádárta, Szentistván és Litér faluk római katolikus egyházközségeit. A hajmáskéri római katolikus plébánia adatai szerint Sóly faluban 1747-ben tíz református– és három római katolikus családfő élt (mely adatok nagyon valószínűtlenek).

A sólyi református gyülekezetet ért legnagyobb csapás 1750. április 6-án következett be. Ezen a napon írták meg levelüket a sólyi reformátusok a Helytartótanácshoz, melyben közölték, hogy a zirci apát – aki egyben földesuruk is volt – elkergette papjukat. Néhány nappal később a zirci apátság sólyi jószágkormányzója tudatta Veszprém vármegye közgyűlésével, hogy azért kergette el a sólyi református papot, mert az a földesuraság – azaz a zirci apátság – ellen bujtogatta a sólyi népet. Az események tisztázására Veszprém vármegye közgyűlése vizsgálatot és tanúkihallgatást rendelt el, hogy vajon a zirci apátság sólyi jószágkormányzója engedetlenség miatt fogatott-é el néhány sólyi lakost, illetve a sólyi templomot a kálvinisták építették-é, stb.

A sólyi református hagyomány szerint a fenti eseményeket követő 1755. évben építettek a régi sólyi templom nyugati oromzatára, annak csúcsfalára – mivel a templomnak ekkor tornya még nem volt – egy kis fából ácsolt tornyocskát (melyet majd 1893-ban gyújtott fel és pusztított el egy villámcsapás). Ebben a kis tornyocskában helyeztek el egy 36 kg súlyú kis harangot, amely hosszú időn át (1903-ig) szolgálta a gyülekezetet.

A veszprémi püspökség 1757-ben – mind a két felekezet: a reformátusok és a római katolikusok részére – "lélekösszeírást" ("Conscriptio Animarum"-ot) rendelt el. Ebben mindkét felekezet lakosságát összeírták (felnőtteket és gyermekeket egyaránt), megnevezve életkorukat és családi összetartozásunkat. Ennek alapján Sóly faluban 54 háznép élt, összesen 298 főnyi lakossággal. A lakosság zöme református volt: 216 főnyi református mellett 78 római katolikus és 4 zsidó élt a faluban.

Az 1750-1784 közti években – amikor Sólyban református lelkész sem volt – a hitélet nem szünetelt, s még csinosították is a templomot: 1775-ben készíttették el a napjainkig meglévő kis, kerek szószéket.

A református egyház történetében fordulópontot jelentett Habsburg II. József császár – 1781. október 25-én kiadott Türelmi Rendelete, amely a protestánsoknak és a görögkeletieknek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Ennek jóvoltából 1784-ben Sóly község és református gyülekezete ismét szabad vallásgyakorlatot kapott. Újra választhatott lelkipásztort Sebessi Sámuel személyében. Az új lelkipásztor jegyezte be a régi megkereszteltek anyakönyvébe az alábbiakat: "...A Mindenható Úr Istennek bölcs igazgatásábul a Felséges Királynak engedelmébül ujjonnan felállíttatott a Sólyi Reformata Szent Ekklézsiának első Lelki Pásztorának Sebessi Sámuelnek idejében született és megkereszteltetett Kisdedeknek feljegyzése... Mely kezdődött 1787-ik Esztendőben Böjtelő Havának 9-ik napján."

Az 1784. évi második egyházszervezéskor a szomszédos Hajmáskér újra leányegyháza lett a sólyi református anyaegyháznak. A hajmáskériek kezdettől tiltakoztak ellene. 1786 őszén a hajmáskériek Veszprém vármegyénél kérték, hogy nem akarnak Sóly filiája lenni. Ugyanis a sólyiak kevesebben is vannak és szegényebbek is a hajmáskérieknél. Hajmáskér az országúthoz közelebb van és templomot is könnyebben tudnak építeni. A kiküldött vármegyei bizottság Sólyba ment, s megállapította, hogy a sólyiaknak új templomot kell építeni, mert ami van, az oly közel van a Sédhez, hogy ott állandó épület nem állhat fenn. A Séd kiöntései miatt a hajmáskériek gyakran akadályozva vannak a Sólyba való templomba járáskor. A sólyiak viszont vízáradások idején is eljárhatnak Szentistvánra. A hajmáskériek beadványa nem járt sikerrel, s maradt az 1784. évi határozat: Sóly és Hajmáskér gyakorolja közösen vallását. A hajmáskériek a vármegyei határozat ellen fellebbeztek a Helytartótanácshoz. A Helytartótanács utasította Veszprém vármegyét, vizsgálja meg újra az ügyet, hogy a sólyiak "...Vallások gyakorlásával összve kötött költségeknek és terheknek elviselésére a Hajmáskériek segítsége nélkül maguk megerőltetésén kívül elegendőek-é? A hajmáskéri és a sólyi református gyülekezetek közti vita – 1789. májusában – folytatódott, s május 17-én a sólyiak közölték a sólyi református gyülekezet véleményét: "...Hogy a hajmáskéri református Atyafiaknak szabad Istentiszteleteiket teljességgel nem ellenezzük, sőt akarjuk és kívánjuk, hogy Ő Kigyelmék is, mint mi, külön Predikátort és iskolamestert tarthassanak, az Úr Istent magok helységökben tisztelhessék és imádhassák. Mi a mi predikátorunknak és Oskolamesterünknek rendes fizetést magunk ígértünk, amelyet esztendőnként mindez ideig be is szolgáltattunk minden fogyatkozás nélkül, ennek utánna is be fogjuk szolgáltatni teljes tehetségünk szerint. Ezen fizetésben a hajmáskéri Atyafiak minket soha egy fillérrel is nem segítettek, nem is kivánjuk, hogy segítsenek!" A hajmáskéri református gyülekezet küzdelme végül is sikerrel járt: 1791. december 4-gyel szintén megkapták vallásszabadságukat.

Miután a hajmáskériekkel zajló viták lezárultak, 1792. július 27-én Sóly község kérte az uraságot – a zirci apátságot –, hogy adjon a sólyi református lelkésznek és tanítónak járandósági földet. Az apátság ügyvédje már – 1792. november 11-én válaszolt, s közölte, hogy a falu kérése jogosulatlan. Rövidesen – 1793. május 8-án – az apátság, mint földesúr is közölte a községgel, hogy a református papnak és iskolamesternek földet nem adhat. A sólyi reformátusok nem adták fel a harcot, s 1793. június 1-jén két levélben is közölték az apátsággal, hogy csak azt a földet és rétet kérik vissza, amely hajdan a sólyi református egyházé volt. Közölték azt is, hogy tanukkal tudják bizonyítani, hogy hajdan a református papnak és iskolamesternek volt földje Sólyon. Az évekre elhúzódó vita végül is azzal végződött, hogy 1794. március 6-án a földesúr, a zirci apát egy erdőrészletet méretett ki a sólyi református pap számára és annak kiirtására három évet adott.

A XVIII. század közepén még szinte teljesen református lakosságú Sóly faluban a XIX. század első felére a római katolikusok létszáma is jelentősen megnövekedett:

• 1757-ben 78 főnyi r.katolikus élt a faluban.
• 1779-ben 195 főnyi r.katolikus élt a faluban.
• 1836-ban 262 főnyi r.katolikus élt a faluban, 409 főnyi református hitvallású személy mellett.

Sóly faluról 1851-ből való az első alaposabb leírás. Fényes Elek az alábbiakat írta könyvében: "Sóly, magyar-német falu Veszprém vármegyében, Palota és Veszprém között, mindeniktől egyforma távolságra, 254 katolikus és 451 református lakos. Ez előtt a katolikusok is mind magyarok voltak, de most köztük több a német. A reformátusok temploma igen régi épület, s hihető, hogy még Szt. István király idejében fennállott, mert a veszprémi püspökség itt erősíttette meg, mint azt az oklevél vége mutatja: 'Datum in villa nostra Sóly'. Határán keresztül foly a Séd vize, s ezen van egy hegyoldalban az uradalomnak egy igen mesterséges készületű papírosmalma. Földjei soványak, legelője köves, kopár, rétjei jók, bora nagyon derék, s ha sokáig áll, a somlyóival vetélkedik. Földesura: a zirci cisztercita apátság."

1857. április 28-án a sólyi református hitközség kérte az apátot, hogy a tagosításkor a sólyi református lelkésznek és tanítónak is méressen ki fél-fél telket. Ez 1858-ban meg is történt: a református lelkész fél telket (12 k. holdat), a református tanító negyed telket (6. k. holdat) kapott, mely 1945-ig megmaradt. A templomnak viszont már ekkor is megvolt az a félholdnyi szőlője, melynek csekély borjövedelme volt. Hogy ezt a templom javára mikor szerezték – senki sem tudta. A sólyi református egyházat – 1872-ben – a hajmáskéri református egyház alá rendelték, s a hajmáskéri Somogyi Benő, Jákóy Pál és Kuti József lelkészek felügyelete érvényesült a sólyi egyházban is. A korábbi sólyi református lelkész – Dobray István – 1876-ig még maradt Sólyon, majd Szentistván községbe távozott. A sólyi református egyházközség teljes elszegényedése miatt a sólyi lelkészséget nem töltötték be. Az egyházi szolgálatot Sólyon a hajmáskéri lelkész látta el 1880-ig, majd 1880-ban a sólyi és hajmáskéri lelkészséget összevonták hajmáskéri székhellyel – mely napjainkig változatlanul fennáll.

Az utolsó önálló sólyi református lelkész – Dobray István – távozása óta, 1876-tól a volt sólyi református lelkészlakot tanítói lakássá alakították át úgy, hogy az egyik szobából tantermet alakítottak ki. Az 1882. évtől kezdve segédlelkészek tevékenykedtek Sólyban: Somogyi Gyula 1882), Pálfy Gábor (1883), Nyírő Sándor (1884), Tatay Tivadar (1886), Jákóy Pál (1888-tól), Sörös Géza (1902).

1893-ban villám csapott a régi református templom nyugati oromzatán lévő kis fatoronyba, amely leégett és megsérült az ott függő 36 kg-os kisharang is. Kereken tíz évvel később – 1903. január 19-én – ült össze Sólyon a református egyházközségi számadó-gyűlés, ahol Csepregi János gondnok jelentette, hogy az 1893-ban megsérült kisharang megrepedt, hangja használhatatlanná vált. A kárért a biztosító társaság 89 koronát fizetett. A gyűlés határozatot hozott: két darab új harangot kell öntetni. Miután az új harangokat a Thury János féle harangöntő cégnél megrendelték, felmerült a kérdés: a közben helyreállított kis fatorony megbírja-e a két új harangot? A vélemény az volt, hogy nem. Felmerült a gondolat, hogy a templom nyugati végén kőtornyot kell építeni. Mivel a templom eleve nagyon kicsi volt, a torony felépítése örökre lehetetlenné tette volna a templom bővítését. Ezért a torony felépítése előtt a templom épületét nyugati hosszirányban is néhány méterrel meg kell bővíteni. Anyagi lehetőség is adva volt, ugyanis a budapesti Iparművészeti Múzeum hajlandó volt megvásárolni az 1724-1730-ban készített régi és festett deszka mennyezetét a templomhajónak és a szentélynek. Az új kőtorony és a templom hosszirányú kibővítése 1903. júliusára elkészült. Az új torony gombját 1903. július 12-én tették fel ünnepélyes formában. Az ünnepi beszédet Jákóy Pál hajmáskér-sólyi református lelkész tartotta, a kibővített templomot és az új tornyot 1903. szeptember 20-án Demjén Márton veszprémi református lelkész avatta fel. Az új kőtoronyba helyezték el a két új – egy 140 és egy 71 kilogrammos – harangot, melyet a gyülekezet 888 koronáért vásárolt. A sólyi református hitközség iskolája 1912-ig a régi lelkészlakban működött. Ekkor a tanítói lak udvarán felépült az új – egy tantermes – elemi iskola. Az elavult régi tanítói lakást pedig eladták. Az első világháború (1914-1918) Sóly kisközségtől is áldozatokat követelt: 1916-ban hadi célokra elvitték nagyobbik – 140 kg-os – harangját.

A sólyi református gyülekezet – az 1916-ban háborús célokra elszállított 140 kg-os nagyobbik harang pótlására – 1923-ban a meglévő 71 kg-os kisharang mellé két új harangot szerzett be: egy 200 kg-osat a gyülekezet vásárolt a soproni Deltenhoffer-cégtől, illetve egy kisebb – 50 kg-os – harangot adományból kapott a gyülekezet.

Annak ellenére, hogy Sóly község első világháborús embervesztesége kicsiny, s mélyen az átlag alatt volt, lakossága állandóan fogyatkozó tendenciát mutatott, s még a lakóházak terén is csökkenés mutatkozott. A fokozatos népességcsökkenés főleg az iskoláztatásban okozott gondokat. Miután a református elemi iskolában a gyermekek létszáma 30 fő alatt volt, 1923-ban az iskolától az államsegélyt megvonták, s ezért a tanító eltávozott. Egy ideig – 1926. október 1-ig – ideiglenesen alkalmazott tanítókkal próbálkoztak. Ettől fogva a gyakorlat az volt, hogy tanító-kápláni állást alakítottak ki. Miután a református lelkész Hajmáskéren élt, segédlelkészek szolgáltak Sólyon: 1931-ben Makai János, 1931-1935-ben Rácz Béla, 1936-ban Kuti József, 1936-ban Temesvári Béla, majd 1940-ben Szabó Árpád.